Tetőfokára hágott a feszültség Németországban: tortával vágták arcon a volt pénzügyminisztert (VIDEÓ)
Egyre inkább kezd eldurvulni a választási kampány.
Az elnökség, mint 2011-ben, most is kiválóan teljesített, de csak zárt ajtók mögött kapott bárminemű elismerést, pedig számos, a legfelső politikai szinten elért eredménnyel büszkélkedhet.
Nemrég három egyetemi szakkollégium diákjait fogadtam Strasbourgban az Európai Parlamentben. Az egyik lány regisztrálásakor vettük észre, hogy 2004. május 1-jén született. Egyidős tehát a magyar EU-tagsággal. Felnőtt, érett személyiség, akit érdekel, mi történik az uniós intézményekben. Meg akarja érteni a világot, és tele van kérdésekkel. Ez így természetes, hisz gondolkodó lény. Két évtized már elég hosszú idő, kötelez a számvetésre, ahogy az év vége is, hogy áttekintsük, mi minden történt velünk idén.
Ami geostratégiai értelemben leginkább meghatározta az évet, az a két háború a kontinens keleti felében és tőle délre. Európa – kimondani is rossz – megszokta az ukrajnai vérengzést, ahogy a közel-keleti forrongást is. Az előbbinek lassan három, az utóbbinak másfél éve nem sikerül véget vetni, s Európa egyre megosztottabb a hogyan tovább kérdésében. Az EU békeprojekt – mondtuk mindig büszkén, ma azonban a tűzszünet és a béke mielőbbi elérése Ukrajnában nemhogy nem élvez egyöntetű támogatást, hanem szitokszónak számít. Pedig ez nem egyenlő az agresszor és az áldozat összemosásával. Már túl sok idő telt el ahhoz, hogy ne volna kötelező az eddigitől eltérő stratégiát keresni. Kár, hogy a magyar erőfeszítések – hogy legalább karácsonykor ne szóljanak a fegyverek – nem vezettek eredményre.
Szinte egyedülálló választási csúcsév volt 2024, hiszen a föld lakosságának felét a világ tíz legnépesebb országából nyolcban az urnákhoz szólították, hogy fejezze ki az akaratát: megtartja vagy elküldi a hatalomban levőket.
A számunkra két legfontosabbon, a júniusi európai parlamenti és a novemberi egyesült államokbeli választáson a változást ígérők nyertek. Brüsszelben azonban azóta inkább restaurációt érzünk, a tengerentúlon pedig Donald Trump csak 2025. január 20-án váltja a demokrata Joe Biden elnököt, így még nem tudjuk, a megválasztott republikánus jelölt miként valósítja meg programját. De az erős felhatalmazás birtokában kizárható – mivel a republikánusok minden intézményt megnyertek, és a legtöbb szavazatot is begyűjtötték –, hogy eltávolodnának a beharangozott iránytól: újra naggyá tenni Amerikát.
A kérdés, hogy ezt Európa ellenében vagy vele szövetségben teszik. Nem gondolom, hogy vége lenne a NATO-nak, és a katonai szövetségesi státusz megszűnne, de az önmagában még egyáltalán nem biztos, hogy elegendő a gazdasági és politikai figyelem fenntartásához. Az lesz a döntő, Európa tud-e az eddig ellenségként kezelt üzletember Trumpnak olyan együttműködési javaslatot tenni, amely segíti őt a saját tervei kivitelezésében amellett, hogy az öreg kontinens prosperitását szolgálja. Brüsszelnek tehát ennek a megfogalmazása lenne az egyik legsürgetőbb feladata. Amire bizton számíthatunk: megszűnik a világ washingtoni felosztása jókra és rosszakra az alapján, hogy hogyan viszonyul valaki a demokraták által képviselt világképhez és az Ukrajnában folyó háborúhoz.
A jobboldali erők előretörése a júniusi európai parlamenti választáson messzemenő következményekkel járt a két legnagyobb tagállamban, Franciaországban és Németországban. Az elsőben Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése kapta a legtöbb szavazatot, amire válaszul Emmanuel Macron elnök – erősen elszámolva magát – előre hozott választást írt ki. Ahhoz persze Franciaországnak kell lenni, hogy ebből az jöjjön ki: nyer a jobboldal, a második fordulóban a választási rendszer sajátosságai miatt a baloldal, kormányt pedig elnöki kérésre a középerők alakítanak, azon középerők, amelyek a legkevesebb szavazatot kapták. Nem is bizonyult tartósnak ez a felállás, máris új kormányfő után kellett nézni. Kíváncsian várom, a magyarnál jóval magasabb költségvetési hiány és adósság miatt ugyanolyan kemény elbírálásban részesül-e Párizs, mint Budapest a túlzottdeficit-eljárás során.
Németországban az év a baloldali–liberális koalíció agóniájával, az Alternatíva Németországért (AfD) és a Kereszténydemokrata Unió (CDU) megerősödésével, a zöldek és a baloldal visszaszorulásával telt. A regionális választások leginkább arról szóltak, hogyan lehet a szélsőjobbot kívül tartani a kormányokon. Mindez fokozta a gazdaság eddigi bajait. Az olcsó orosz olajról viharos sebességgel lekapcsolt német ipar nem talál magára. Az év végére sosem látott mértékben elszaladt az elektromos áram ára, mivel a megújuló energiaforrások képtelenek kielégíteni a keresletet. A vállalkozók egyre kilátástalanabbnak találják a helyzetüket, idén is enyhe recesszió várható. S ha Németország nincs jól, Európa egyetlen gazdasága sem virágzik.
Paradox módon a legstabilabb nagy tagállam Olaszország, ahol a konzervatívok kijöttek a karanténból, sőt Európa udvarolni kezdett nekik. Ők tovább erősödtek az EP-választáson, Giorgia Meloni miniszterelnök pedig sikeresen egyben tartja a jobb–jobbközép koalíciót, még ha a gazdaság nem muzsikál is fényesen. Megkötötte a maga kompromisszumait, cserébe megkapja az uniós forrásokat, és békén hagyják. Már senki nem emlékszik az összeurópai, fasizmust emlegető hisztire, amikor bő két éve hatalomra kerültek.
Ehhez persze arra is szükség volt, hogy megjelenjen a palettán a fősodor szempontjából sokkal veszélyesebb erő, a Patrióták Európáért. Az Európai Parlamentben harmadik legnagyobb, változást szorgalmazó, a szuverén tagállamok együttműködésében hívő frakcióból ősellenség lett, ellene fogott össze az ancien régime. Az Európai Néppárt (EPP), amely a gazdáktól a vállalkozókig mindenkinek megígérte a kampányban ez előző időszak hibáinak kijavítását a zöldátállás észszerűsítésétől a migrációs politika szigorításáig, a két visszaszoruló szervezettel, az Európai Szocialisták Pártjával (PES), valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Párttal (ALDE) szerződött, hogy minden maradhasson a régiben. Ursula von der Leyen európai bizottsági hasonló programmal nyerte el a támogatást a folytatáshoz ugyanezen frakcióktól, aztán a kutyakomédiába illő biztosi meghallgatások után a testület már épp csak megkapta a szükséges többséget. Ezek a magukat proeurópainak mondó erők csökkenő támogatottságuk mellett is úgy gondolják, továbbra is ők határoznak mindenben, s ők dönthetik el, ki európai és ki nem.
Azt látjuk tehát Európában, hogy míg a választásokon az emberek egyre nagyobb számban a fordulatot szorgalmazó erőkre adják a voksukat (a jobboldal idei hollandiai, csehországi, ausztriai előretöréséről még nem is beszéltünk), Brüsszel nem akar fordulni, és sokkal több energiát áldoz a politikai játszmákra, mint hogy a kontinens valós érdekeit figyelembe véve cselekedjen. Így lehetett megfosztani az új jobboldali frakciót a neki járó minden parlamenti tisztségtől, miközben folyamatosan számonkérik a jogállamiságot és a demokráciát. Így fordulhatott elő, hogy a soros magyar uniós elnökség programjának bemutatásakor a bizottság elnöke a szerepéből és a szerződések által meghatározott keretekből kiesve rárontott a magyar miniszterelnökre, a néppárti frakcióvezető pedig úgy gondolja, ő nevezheti meg Magyarország következő kormányfőjét. Így történhet meg az, hogy
az Európai Parlament nem akar elfogadni bizonyos jogszabályokat, lassít tárgyalási folyamatokat csak azért, mert a magyar elnökség irányítja őket.
Szerény számítás szerint is kétszer annyi dossziéval lehetett volna haladni, ha az EP hajlandó azt tenni, ami egyébként az elsődleges dolga: uniós jogot alkotni, együttműködésben a tagállamokat tömörítő Európai Unió Tanácsával.
A magyar soros elnökség feladata ilyen körülmények közepette nem volt könnyű. Jól emlékszem, 2011-ben, első uniós elnökségünk idején sem szárnyalt Brüsszelben az Orbán-kormány népszerűsége a médiatörvény és az alkotmányozás előkészületei kapcsán, de a szakmai munkát még elismerték. Azt hangoztatták, a stáb jó, csak a politikusok borzalmasak nálunk. Mintha a kettőt szét lehetne választani. Az elnökség most is kiválóan teljesít, de csak zárt ajtók mögött kap bárminemű elismerést. Pedig van számos, méghozzá a legfelső politikai szinten elért eredmény. A budapesti versenyképességi nyilatkozat határidőket tartalmazó kötelezettségvállalás az ezer sebből vérző európai gazdaság feltámasztására. Ma már a többség nem vitatja, amit Magyarország évek óta hangoztat: a demográfia versenyképességi kérdés, az unió külső határai pedig nem azért vannak, hogy bárki átsétálhasson rajtuk. A közös agrárpolitikáról konszenzusos szöveg született, pedig folyamatos támadás alatt áll, s a kohéziós politika megőrzése mellett is elköteleződtek a tagállamok. Ezek létfontosságú cölöpök a jövőre újrainduló hétéves költségvetési tárgyaláshoz. A Nyugat-Balkán országai végre azt érezhették, tényleg előrébb léphetnek az uniós tagság felé vezető úton. Románia és Bulgária állampolgárai a karácsonyfa alá a szabad mozgást kapták, hogy immár szárazföldön is ellenőrzés nélkül jöhetnek a schengeni övezetbe. Tehát az erdélyi magyarok is az anyaországba. Mindez nem sikerült volna, ha nincs maximális erőbedobás, elkötelezettség, felkészültség, diplomácia és kitartás a hihetetlen nyomás és gáncsoskodás közepette.
Ezt a hozzáállást tovább kell vinni. Akkor is meg kell próbálni tárgyalni, ha néhány brüsszeli szereplő nem változott, s tudjuk, nem játszott tisztességesen az előző években. Vagy ha egyértelműen kettős a mérce. Következetesnek kell maradni, és a jog talaján kell állni. Különösen az újabb korrupciós botrányok közepette meg kell küzdeni azért, hogy a jogállamiságot és a demokratikus működést az uniós intézményeken is számon lehessen kérni.
Nem kell minden fronton csatába szállni, kerülni kell a csak a bajkeverésről szóló, értelmetlen mérkőzéseket. Erőinket a nagy ütközetekre kell tartogatni.
Ilyenből pedig lesz bőven. Mindehhez szövetségesekre lesz szükségünk. Egyesek a 2028-ban kezdődő közös költségvetésben minden kifizetést feltételekhez kötnének, mi pedig a saját bőrünkön tanultuk meg, hogy akkor politikai alapon osztják a forrásokat. Nem lesz egyszerű elérni azt sem, hogy az unió versenyképességének javításakor a kelet- és közép-európai régiót is helyzetbe hozzuk, s azzal ne csak Nyugat-Európa járjon jól. Vagy hogy megtartsuk Európát nyitottnak a világ iránt, mikor egyre többen bezárkóznának.
Két további tényező segítheti a küzdelmet. Az egyik, hogy a csökkenő legitimitású politika sokáig nem tud fennmaradni. Ezt a felsorolt tagállami példák is alátámasztják. A másik, hogy már nem relatív baloldali, hanem jobboldali többség van az Európai Parlamentben. Ezt ma venezuelai koalíciónak nevezik amiatt, hogy szeptemberben a venéz választásról a baloldal óriási megrökönyödésére a jobboldali pártok által szövegezett határozat ment át. Ez azóta is előfordult egy-két alkalommal, ami hozzájárult a három középpárt közötti bizalom megrendüléséhez. Ettől még nincs új szövetség, a néppárt nem kezdett el jobboldaliként viselkedni, de azt mutatja, létezik egy alternatív többség, s bizonyos esetekben a józan ész utat tud törni magának.
Végezetül annak is örülhetünk egy kicsit, hogy öt évvel ezelőtt még nem volt szabad betlehemet állítani adventkor az EP folyosóján, ma viszont már több is meghúzódik az osztrákok óriás karácsonyfájának árnyékában.
Brüsszeli irodám falán lóg az a Hajnal János festőművésztől még Rómában kapott illusztráció, amelyet Dante Isteni színjátékához készített. Sokszor rátéved a tekintetem. A Paradicsom 19. színében szereplő mondatot is ráírta: „Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja / magát félre vezetni már”. Nemeskürty tanár úr értelmezésében ez azt jelenti, ne hagyja magát bántani. Legyen. De a Babits-féle fordítást akár szó szerint is vehetnénk: vigyázzunk, hogy jól csináljuk. Boldog karácsonyt mindenkinek!
A szerző a Fidesz EP-képviselője, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke
Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt